South – Balkan roadtrip

Budapestről indulván a dél-balkáni volt az eddigi leghosszabb és minden bizonnyal legspontánabb kalandunk is. Természetesen mint minden ilyen alkalommal, most is voltak egészen pontos terveink az úttal kapcsolatban, hogy nagyjából mikor merre szeretnénk lenni. Viszont az, hogy az első éjszakát kivéve sehová semmilyen foglalásunk nem volt, megágyazott a végtelen spontanitásnak.

Még minden a tervek szerint…

Szokásunkhz híven hajnalban indultunk Budapestről dél felé, szerencsére az útvonal nem bonyolult Szkopjéba, mert a Népligetnél felmegy az ember az M5-re, két határ és 7 óra után pedig Szkopjénél lejön róla. Ha nyáron utazik az ember a Balkánra akkor számolni kell a Nyugat-Európából hazatérő balkáni vendégmunkások armadájáram az út egészén gyanúsan sok svéd meg belga rendszámú audit fognak vezetni álmos férfiak. Az út maga teljesen eseménytelen, leszámítva az autó padlólemezének a leválását, amit egy gyors csavarozással meg tudtunk oldani. Szerbia körülbelül 600 kilóméter hosszában, legyenek letöltve jó zenék és podcastok, mert a végtelen Alföld-szerű táj hamar unalmassá tud válni.

Észak-Macedóniába érkezvén azért már kezdjük érezni a jól ismert Balkánt annak minden rezdülésével együtt. Nevesen az autópálya külső sávja olyan kátyús, hogy az autók a belsőben, a kamionok pedig a leállóban haladnak, a lefingott Audi itt is levilogg stb. De ezekkel nem kell foglalkozni, kora délutánra lassan becsorogtunk Szkopje közelébe, és feltornáztuk az autót a lefoglalt “kempingbe”. Azért írom idézőjelek között, mert egy meglepően világlátott Ivan nevű fickó a kecskefarmján kialakított pár parkolóhelyet kemping címszó alatt, és ha megkérted még reggelit is csinált neked. Egy nagyon kellemes éjszakát töltöttünk itt egy Belga családdal, akik hazafelé tartottak a fél éves török lakókocsis utazásukból. Na igen, ez néha emlékeztet, hogy mennyire amatőrök vagyunk.

Másnap a reggelit követően feltankoltunk a következő 3 napra, és elindultunk a Koszovói határ felé, hogy hátunk mögött hagyjuk egy kis időre a “civilizációt”. Célunk a Mavrovo Nemzeti Park volt, Macedónia egyik legszebb nemzeti parkja. Az ország észak-nyugati szegletében helyezkedik el, a nemzeti park és egyben a kis balkáni ország legmagasabb csúcsa a Korab, amelyen Albániával osztozik. A természetvédelmit terület északon még Koszovóval is határos, igaz az egész parkon csupán egy kátyús földút vezet át, és néhány elhagyatott katonai épületen kívül nincs civilizációra utaló nyom. Nekünk természetesen a Korab megmászása volt a célunk, ehhez pedig az 1500 méter magasan lévő Strezimir nevű ex-katonai épületet választottuk. A Korabot egyébként inkább az Albán oldalról szokták megközelíteni, onnan több útvonalon is elérhető, Észak-Macedón oldalról csak a Strezimirről induló túraútvonal használt. A főútról egy körülbelül 45 perces, néha igencsak meredek és keskeny erdei úton értük el, 6-7 autó és néhány sátor probléma nélkül elfér, sok túrázó éjszakázik fent a túra előtt, hogy korán tudjanak indulni. Térerő se ott se a közvetlen környezetében nincs, igazi társadalomból kiszakadt érzése lehet az embernek.

Jó lett volna megfelelő cipőt hozni

Sajnos a bejáratott túracipőm nem sokkal előtte felmondta a szolgálatot, ezért kényszermegoldásként vásároltam marketplace-ről egy magashegyi túrabakancsot, amiket köztudottan érdemes betörni mielőtt használja az ember. Nekem sajnos erre az idő szűke miatt nem volt lehetőségem, így első alkalommal egyből 2760 méterre akartam felcipelni magamat a cipőben, ami sajnos semmilyen szituációban sem egy jó ötlet. Körülbelül a harmadik lépésnél éreztem, hogy ez törni fog, és igazam is lett. Sok óra szenvedés után, teljesen használhatatlan lábfejjel értünk vissza a kocsihoz, ráadásul még meg sem másztuk teljesen, mert 100 vertikális méterrel a cél előtt visszafordultunk a fájdalomtól és az ebből adodó kimerültségnek eleget téve. Idegesítő, de jó tanulópénz volt, hogy az örök igazság, miszerint mászni csak bejáratott cipőben szabad itt is helytállónak bizonyult. Majd legközelebb.

A túráról magáról egyébként csak jókat tudok mondani, kellemes, szinte lankás a terep végig, nagyon kevés sziklás terep van, de azok sem igényelnek extra készülést, a kezeinket nem is kellett használni (ellenben Montenegró csúcsaival). Igazából annyira technikás, mintha a Csóványosra mennénk fel, csak egymás után kétszer és 1500 méterrel magasabban. Egy jó túrabakancs, de akár még egy sportcipő is elegendő, a legnagyobb kihívást a meleg és a nap okozta, mert az első 2 km-t leszámítva nincs egy szemernyi árnyék sem. Javasolt 2-3 liter vizet vinni legalább, vízvételi lehetőségek is csak nagyon korlátozottan vannak.

Hova tovább?

A további két hétre több különböző nehézségű túra és hegymászás volt betervezve szerte Albániában. Természetesen a ripityára tört lábfejemnek köszönhetően ezek megvalósítása azonnal ugrott is a kukába. Ötletként felmerült, hogy nem megyünk vissza Macedóniába, hanem az erdei úton amin jöttünk megyünk tovább Koszovón át Albániába, hogyha nem is mászunk, legalább a hegyeket és az országot lássuk. Ezt a tervet a macedón-koszovói határon kellett elvetnünk, mert nem visszafordítottak minket, a bürokrácia és a balkáni bizonytalan diplomácia áldozatai lettünk. Az autó biztosítva volt Szerbia területére, viszont mivel mi nem Szerbiából lépünk át Koszovóba, ezért a koszovói határellenőrök úgy vették, hogy a szerb területen érvényes biztosításunk az ő jogszabályaik szerint nem érvényesek Koszovóban, ezért nem léphetünk be az ország területére autóval.

Hirtelen egy elég érdekes szituációban találtuk magunkat. Albániába csak egy napos kerülővel tudtunk volna eljutni, és ez, kombinálva azzal, hogy mászni amúgy sem tudnánk egyre kevésbé vonzóvá tette ezt az albán ötletet. Viszont ha oda nem tudunk vagy akarunk menni, akkor is van még közel 10-11 napunk, semmi elkötelezettségünk vagy foglalásunk és az egyetlen döntés amit meg kell hozni az az, hogy melyik égtáj felé indulunk el. Ezen a szabadságon felbuzdulva dél körül elindultunk Ohridba, amely a Balkán egyik legősibb és legismertebb tava, partján pedig az azonos nevű város funkcionál egyfajta macedón Siófokként. A Mavrovo Nemzeti Parkot és az Ohridi tavat egy meglehetősen jó minőségű bár szerpentines és néhol szűk főút köti össze, ahol meghatározatlan időközönként fizetőkapukon kellett keresztül menni. Ezek többnyire 1-1.5 euróba kerültek, de Macedónia teljes körbeautózása után sem jöttünk rá, hogy milyen utakon, milyen szakaszokra mennyi pénzt kell fizetni.

Szóval megérkeztünk Ohridba. A délután várost néztünk, szereztünk hűtőmágnest, valamint felbaktattunk az UNESCO világörökséghez tartozó Szent Jovan kolostorba, ahonnan a 35 fokban rálátunk a történelmi óvárosra. Szép volt, jó volt, de azért kicsit erős a hegyi 8-10 fokos reggelekhez képest. A tó a Balatonhoz hasonlóan körbe van építve, ahol nem házak vannak, ott strandok parkolók vagy éttermek. Egy vasárnapi napon értünk oda, ezért a helyiek esti távozásával jóformán a miénk maradt az egész partszakasz. Ohridtól 25 percre találtunk egy tökéletes alvóhelyet, magas, sziklás parton szinte közvetlen a tó felett. Tábort vertünk és a gyönyörű naplemente kíséretében nekiálltunk tanácskozni a hovatovábbról.

A következő 2 napot regenerálódással töltöttük a tó partján, eldugott zeg-zugos apró partszakaszokhoz le tudtunk ereszkedni a magaspartról. Jó érzés volt lehűteni magunkat a kristálytiszta vízben, miközben a legtöbbször rajtunk kívül senki sem volt ott. Maga a paradicsom, ajánljuk mindenkinek aki a környéken jár, tökéletes hely regenerálódni, a part mentén szinte végig lehet alkalmas vadkemping helyet találni.

Irány Görögország

A nagy pihenések közepette elhatároztuk, hogy Észak-Macedóniából láttunk már eleget, Albániába végül nem szeretnénk átverekedni magunkat, így hát szinte jobb választás híján Görögország mellett döntöttünk. Annyira bejött a tó mellett pihenés és beszélgetés mindekttőnknek, hogy teljesen felcsillant a szemem amikor találtam Görögország északi részén egy a Park4Night alkalmazásban egy tóparti vadkemping helyet. Méghozzá nem is akármilyet!

Egy Agios Panteleimonas nevű település régi, már nem üzemelő kempingjébe a helyi tó partján telepített örökzöldek alatt lehetett kempingezni. Szinte egész nap árnyékos parkolóhely, kellemesen hűvös tó pelikánokkal (!), néhány csapból még víz is jött, illetve a parkoló túloldalán volt egy működő áramforrás is. Egy letűnt kemping teljesen ingyen, annak “minden” előnyével együtt. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, mi? Ha ez nem lett volna elég, egy francia lakóautós páron kívül teljesen egyedül voltunk a helyen! Görögországban valamiért mindenki a tengerhez megy (meleg időben a mégmelegebb tengerpartokhoz, teljesen érthető…), és Észak-Görögország szinte kongott az ürességtől. Ohridból fél nap vezetés volt ez a földi paradicsom, két faluval előtte egy semmiből előbukkanó Lidl-ben feltankoltunk egy pár napra, de azért a tudat jól esett, hogy volt ismerős bolt a környéken. Majd megérkezésünk után elkezdük a végtelen pihenést. Míg mindenki a sós tengerben és 40 fokban aszalódott, mi a kellemes 28-30 fokban naphosszat fürödtünk a kis tóban, sétáltunk a környéken, meg persze remek ételeket főztünk a kemping gázfőzőn.

Még délebbre? Naná!

Természetünkből adódóan a pihenést a harmadik napon kezdtük el megunni, ezért újfent a térképre vetettük sóvárgó tekintetünket. Több opció is felmerült, hogy mit kéne megnézni a környéken, egészen extrém nyugat-európai dolgok is, például egy egynapos vonatos utazás Thesszalonikibe, ami végül csak a vasútvonal felújítása miatt hiúsult meg. Thesszaloniki kiesésével fent maradt a listán a Meterorák, valamint természetesen Athén. Kicsit ilyen kellemeset a hasznossal elhatározással eldöntöttük, hogy elmegyünk Athénba, közben meg beugrunk a Meteorákhoz, mert egészen véletlenül pont ott mennénk el mellette.

A Meteorák Görögország egyik legizgalmasabb területe. Lélegzetelállító sziklás, túlvilági területen – amely önmagában is megérne egy látogatást – évszázadok óta ortodox keresztény szerzetesek élnek, jellegzetes kolostoraikat pedig a kiugró sziklák tetejére építették. Azóta modernizálva lettek egy kicsit, de a legtöbbet még így is csak hosszas lépcsőzés után érjük el, ami végülis kellemesebb mint a korábbi létrás megoldás. Több tucat kolostor van a környéken, néhány már elhagyatott, de egy jó részük még vagy működik mint kolostor, vagy a turistáknak van nyitva, vagy esetleg mindkettő. Van több apró kolostor is, meg néhány nagyobb, ismertebb, mindegyikbe pár euró a belépődíj, de teljesen megéri fejenként azt a 12-15 eurót amit kifizettünk. Autentikus, hangulatos, misztikus és mindez gyönyörű környéken. Vad szerpentineken lehet közlekedni a kolostorok között, de ez ne tántorítson el senkit, rengeteg turistabusz is felmegy.

Athénba egy nappal a híres 2024-es erdőtüzek után érkeztünk meg. A város szélén álló kempingben mindenkinél ez volt a téma, kívéve a parcellaszomszédainknál, két kínai (!) csapattnál. Lakóautóval jöttek Kínából anélkül, hogy egy szót is beszélnének bármilyen nyelven a mandarinon kívül, igazi badass. Este mintha nem lettünk volna még elég fáradtak, bementünk Athénba (1 óra metró oda és vissza is), hogy sétáljunk egy nagyot a kivilágított Akropolisz körül, meg együnk egy igazi görög gyrost. Itt már picit éreztük, hogy nem lesz a kedvenc városunk, de betudtunk a váradtságnak.

Másnap egy közepesen szar alvás után nagy elánnal vetettük bele magunkat a görög fővárosba, az ókori Európa egyik kulturális központjába, de sajnos csak tömeget, forroságot, koszt és szuvenírboltokat találtunk. Az Akropoliszba nem foglaltunk előre jegyet (miért is foglaltunk volna, két napja még azt sem tudtuk, hogy jövünk Athénba), a sort nem akartunk kivárni, így csak céltalanul bolyongtunk a belvárosban. Voltak hangulatos részei, néhány rom tényleg jól nézett ki, de a hőség és a fáradtság ezeket többé kevésbé sikeresen elnyomta. Toltunk ugyanott egy gyrost, majd este visszamentünk főzni a kempingbe.

Este átálltunk egy másik parcellába, mert telibe világított egy reflektor az autóba. Az új helyen sötét volt, ellenben a hőségtől és a magas páratartalomtól egyikünk sem tudott aludni, hajnal 1-ig forgolódtunk, majd közös elhatározás után az éjszaka közepén elindultunk vissza Agios Pantaleimonasba, mert az athéni hőség elviselhetetlen volt számunkra. Alváshiányosan meg mindketten teljesen használhatatlanok vagyunk. Egyébként meg filmbeillő élmény volt teljesen egyedül vezetni a hellén autópályákon, voltak szakaszok amikor fél órákig senkit nem láttunk. Reggel 6-ra, napfelkeltére értünk vissza a szeretett elhagyatott kempingünkbe.

Még pár nap a boldogságban, aztán irány haza.

Ha jól emlékszem még 3 napot töltöttünk fürdéssel, sétálással és pihenéssel Agios Pantaleimonas letűnt, árnyékos kempingjében. Görögország egyik legismertebb borvidéke révén kötelességünk volt végigkóstolni az összes száraz fehéret, szerencsére a helyi étterem bővelkedett a választékban.

Közel 2 hét kalandozás, hegymászás, didergés és erdőtűz után eljött a hazaút ideje. Agios Pantaleimonas kereken ezer kilóméterre van Budapesttől, Thessalonikinél felmegy az ember az autópályának nevezett görög valamire, majd a Népligetnél lejön róla. Az unalmat javaslom podcastokkal és jó zenével elütni, jó esetben tényleg nincs semmi izgalom ezen a szakaszon. Macedóniában olcsóbb a tankolás.